A velencei borvidéken a szőlőművelés, bortermelés hagyományát a kelták megtelepedésétől kezdődően,

Krisztus előtt 200-tól már írásos emlékekkel tudjuk bizonyítani. A kelták eraviskus törzsének leszármazottai pedig

térségünkben kiváló borokat készítettek, amelytől a szent papjaik a druidák igen sokszor szent révületbe-extázisba

( ma azt mondanánk, hogy erős alkoholos befolyásoltságba) estek, de csaták előtt a harcosokat is ellátták a jó nedűkkel.

 Később az őket asszimiláló római légiósok is folytatni akarták a szőlő telepítését, a bor készítését,

de Domitianus (kr.u.81-96) császár elrendelte a tartományokban így a pannóniai területen is a szőlő egy részének kiirtását,

 és megtiltotta az új ültetvények telepítését ezzel védve az itáliai gazdaságot.

 Aurélius Probus császár (Kr.u. 276-282) volt az aki a hagyomány szerint hivatalosan feloldotta a híres szőlőtelepítési tilalmat.

 Azt a 2. századi LIBER hálaadó fogadalmi oltárkővel tudjuk bizonyítani, hogy a kelták romanizálódott leszármazottainak

már ismét műveltek szőlőket a tó mellett. A népvándorlás korában valószínű,

hogy a szőlőtermelés visszaeset a gyakori néprétegek változása, olykor kipusztulása miatt.

A magyarok megtelepedése után írásokban megtalálható az, hogy a tó környékén letelepült VINITOROK a szőlőművelők,

 a fehérvári királyi udvarba szállítottak az akkor még FERTHEU-nek(fertő) nevezet tó melletti dombokról származó borokat.

 A terület később adományozás, vásárlás útján a királyi és királynői birtokból családok és az egyház tulajdonába került.

Jelentősebb pincék a középkor vége után alakultak ki.

A tó északi oldalát kísérő hegyoldalakban lévő pincék már a híres törökellenes küzdelmek során 1593 őszén is

gazdagon teli voltak musttal és borral, amikor Pálffy Miklós báró a magyar királyi csapatokkal Pákozdnál fényes győzelmet aratott

a Székesfehérvár felmentésére érkező török seregen.

 A nadapi vörösbor dicséretét a XVI. századi írások is említik.

 A török idők után, a XVIII. században Pákozd, Sukoró, Velence, Nadap, Nyék és Pázmánd lakossága,

nemesek és jobbágyok magas színvonalú szőlőművelést, bortermelést folytattak, amelyről az azóta is fennmaradt hatalmas dézsmapincék is tanúskodnak.

Századunk első felében legelterjedtebbek voltak a rizlingszilváni, olaszrizling, mézesfehér és az ezerjó fajták, a nadapi Csúcsos-hegyen a kadarka

Az ebből készült fehérbort keresték a vendéglősök és a borkereskedők.

A velencei borvidéknek a XIX-XX. században nagy szerepe volt a főváros, Budapest borellátásában.

 Mivel a velencei bor jól bírta a szállítást, nem tört meg, a XIX. században szerepet kapott az angol királyi haditengerészet borellátásában is.

A velencei és sukorói szőlőhegyekben kedvező időjárás esetén aszú szőlőt is szüretelnek és különleges desszertbort készítenek.

A déli fekvésű hegyoldalakon a vulkáni eredetű talajban különleges, csak itt tapasztalható zamatú, tüzes, erős borok teremnek.

 A napsugárzásban egyébként is gazdag, déli lejtők közvetlenül a Velencei-tóra tekintenek, így a tó víztükre révén kettős sugárzást kapnak.

Nem véletlen, hogy a velencei borok, például a Cseh Ede pincéjéből valók, már az első világháború előtt a móri borokkal

együtt aranyérmet nyertek az országos borversenyeken.

Az 1900-as Párizsi Világkiállításon a Belatiny Arthur által készített Velencén érlelt Domino Extra Dry pezsgője aranyérmet kapott.